Egy barátunk, az egyik kutyáját így nevezte el, mert informatikus, és mert a kutyások szerint ilyen hangzókkal kell elnevezni egy kutyát, hogy hallgasson a nevére. A mi kutyánknak is tökéletes neve van, mégsem hallgat rá, úgy hogy lehet, hogy más is kell hozzá…

forrás: http://dogtime.com/dog-breeds/labrador-retriever#/slide/8

Mindegy…, a lényeg, hogy legkisebb utódom a nevet hallva megkérdezte milyen név ez, mire igyekeztem elmesélni neki. Sőt mivel rendkívül szerencsés helyre született, az egyik fiók mélyéről sikerült egy majdnem teljes doboznyi 3,5” előre formázott lemezt előtúrnom.

Forrás: http://www.tferi.hu/magneses-adattarolas?start=1

Az első kérdése az volt, hogy ebbe hova lehet beledugni az usb kábelt…

Nos, egy ilyen kérdés után először az jut az eszébe az embernek, jaj milyen butus kérdés, majd rögtön ezután, hogy úristen, de öreg vagyok…

A gyilkos metró

Akkoriban az adatainkhoz való viszonyunkat alapvetően meghatározta a szegényes tárolókapacitás. A floppy-n például mindössze 1,44 Mb-ot tároltunk, ami ma elképzelhetetlenül kevésnek tűnik, pedig egy doboznyi hajlékonylemezen – mert így hívtuk – egy operációs rendszer is elfért. Adatainkat, mentéseinket, programjainkat ezeken a tárolókon őrizgettük, és

még a metróra is csak nagy óvatosan szálltunk fel vele, mert élt a városi legenda, hogy a metró elektromágneses mezeje letörli értékes file-jainkat.

Ha el akartuk zárni valami biztonságos helyre, nem kellett sokat tennünk, mindössze bezártuk a páncélszekrénybe, és hacsak nem akarta megszerezni egy profi mackós nyugodtan biztonságban érezhettük magunkat.

On-láb

Adatainkat azonban időnként szállítanunk kellett valahogy, az on-line rendszerek pedig nem biztosítottak még akkoriban akkora sávszélességet, hogy ez probléma nélkül megoldható lett volna. Sőt, mivel a magyar mindig is híresen találékony nyelvújító volt, ennek a megoldásnak is született találó, az informatikai nyelv sémájába illő elnevezése. Ez lett az on-láb adattovábbítás.

forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Budapesti_metr%C3%B3

Aztán ahogy adataink mérete nőtt úgy nőttek a használt tárolók is. Persze ez is klasszikus tyúk-tojás konfliktus. Ma már senki nem tudja, hogy azért nőttek- e meg a tárolók, mert igény volt a nagyobb kapacitásra, vagy azért őriztünk meg minden felesleges adatot, mert tudtuk, úgyis elfér.

A hálózati adattovábbítás fejlődésével, az egyre nagyobb sávszélességnek köszönhetően egyre inkább a központi adattárolás kapott hangsúlyt és a legkisebb cégek is hálózatba kötötték számítógépeiket. A lokális adattárolás helyett szerverekre kerültek file-jaink.

A szerverek üzemi környezete egyre komolyabb biztonsági rendszerek kialakítását követelte meg a cégektől. A szervereket tároló helységek tűz-, víz- és behatolás-védelmi rendszereinek kialakítása egyre komolyabb költséget jelentett, és akkor még nem is beszéltünk a redundáns elektromos áramforrás vagy internetelérés igényéről.

Park, Felhő, Konténer

Erre nyújtott megoldást – rövid távon mindenképp – a szerver parkok bérelhető helyeinek megjelenése az informatikai szolgáltatói piacon. Ezeken a szerverfarmokon, a saját, biztonságos szerver üzemeltetési feltételeket biztosító környezet kiépítésének költségeit megúszva helyezhették el a cégek kiszolgáló eszközeiket. A szerver parkok megszületéséhez természetesen az internet szolgáltatók fejlődése is hozzájárult, hiszen az így kihelyezett eszközöket a cégek telephelyeiről el kellett érni, amihez a megfelelő sávszélességet biztosítani kellett.

A következő állomás a felhő megszületése volt. Már a szerverinket sem akartuk kicipelni a telephelyekről, a vas maradt, csak az adat ment. Hatalmas tárolókapacitású tároló helyek váltak számunkra elérhetővé, akár ingyen is. Persze semmi sincs ingyen. Vagy vettünk valamit amihez járt – vagyis benne volt az árban –, vagy épp a használat során elénk tolt reklámok megtekintésével rendeztük a költségeket.

De már látszik a következő állomás, a konténerizáció.

Itt már vasat sem veszünk, csak valamelyik nagy szolgáltató kínálatából kiválasztjuk, hogy hány processzor magot, mekkora tárhelyet szeretnénk, és milyen szolgáltatás fusson a mi kis (vagy épp hatalmas) virtuális szerverünkön.   

123456

El is jutottunk oda, hogy korábban fiókba zárt adatainkkal kapcsolatos relatív biztonságérzetünket felváltotta a jogosultsági és titkosítási megoldások megismerése iránti szükségszerű igény.

A jogosultságkezelés jelszavakkal történő megoldása azonban lassan lehetetlen küldetéssé válik, annyi helyen kell különböző kódot fejben tartanunk.

Tulajdonképpen törvényszerű volt, hogy vagy mindenki mindenhol a születési dátumát fogja megadni kódnak – jó esetben, mert azért az 123456 is nagy sztár még mindig – vagy jönnek a biometrikus azonosítók, hiszen kezünk, szemünk, arcunk, hangunk mindig kéznél van.

forrás: http://blog.global.fujitsu.com/index.php/biometric-security-established-infrastructures-increased-security-greater-ease-use/

A piac egyik legjobb megoldása a Fujitsu PalmSecure ID rendszere. Infravörös technológiával vizsgálja a tenyér érmintázatát és nem csak lokális biztonsági megoldást nyújt - mondjuk eszközeink használatához -, hanem például a Microsoft Active Directory rendszerén belüli jogosultságkezelésre is megoldást nyújt.

…Csak remélem, hogy az unokáimnak nem arról kell mesélnem, hogy barátaink kutyáját miért hívják Vénaszkennernek.

’KoHa’